Alakul ez

Na, csak kérni kell, s megadatik.

Tegnap végre elkezdtünk dolgozni voltunk az irodában. Megismertük a koordinátorunkat, Ritát, akinek számomra nagy nehézséget okozó r-rel kell kiejteni a nevét, elintéztük a kötelező adminsztrációt, és megkaptuk a költőpénzünket.
Az escritório egy félig arborétum-félig rettentő király játszótér közepén fekszik, a halál f.szán egyébként, olyannyira, hogy még pizzát se lehet oda rendelni 🙁

Reggel másfél óra (nem vicc!) alatt értünk ki, pedig csak egyszer kellett átszállni, és az első busz egyébként a házunk elől indul. Oké, az sokat rádobott, hogy a portugál bkv nem jár különösebben gyakran, 2 busz között 20-30 perc is eltelhet, de legalább van idő szépen megfogalmazni a főnöknek küldendő smst a késésről.

Természetesen csuklóból itthon felejtettem az ebédemet, ezért kénytelenek voltunk az ebédszünetben visszabumszlizni a civilizációba, hogy az első étteremben tudjak valami kaját venni.
Annak ellenére, hogy vegetáriánus vagyok, úgy érkeztem ebbe az országba, hogy most bizony egy évre felmentem magam és halat fogok enni, merthogy itt ez nemzeti eledel, és biztos nagyon különlegesen is tudják elkészíteni. Nagy lelkesedésemben arról az apró, ám nem elhanyagolható tényről megfeledkeztem, hogy egyébként már akkor sem szerettem a halat, amikor még ettem húst.
Kértem hát valami szardíniát sült krumplival, mert azt grillezve készítik, és így belefért a gluténmentes diétámba.
Az első meglepetést azt okozta, hogy a szardínia valójában nem egyenlő az ujjnyi hosszúságú, nyomorult kis állatkával, ami köztudottan egy konzervdobozban lakik a barátaival együtt.
(itt kéne bevallanom, hogy egyébként biológia szakon diplomáztam) 
A szardínia bizony egy tenyérnyinél valamivel hosszabb halacska, ami egyébként tele van szálkával, és, bár tudom, hogy elsőre hihetetlenül hangzik, de van szeme – amit grillezés után továbbra is rád szegez.
A második izgalom az volt, hogy mivel csak konzervben láttam eddig halat, ötletem nem volt, hogy kell az egészben megsütött állatot kifilézni.

Akkor mondanám.
Először is le kell fejezni az állatot.
Ekkor az állatnak kifolyik, de legalábbis láthatóvá válik az agyveleje, de szerencsére ezt az étvágyunkkal a fejjel együtt ki is dobhatjuk. A lefejezést úgy kell kivitelezni, hogy a gerinc szabaddá váljék, és ezt megragadva a halacska maradékát hosszában, a gerinc mentén fel lehet szakítani. Ekkor érdemes kiszedni az állat belső szerveit, különös tekintettel a belekre, melyekben még ott mosolyog a merda. Mivel a belek elég sérülékenyek, tartalmuk egészen könnyen átkerülhet a halacska húsára, így kivételesen fölöslegesen óvatosan kell bánnunk velük. Ezt követően jön az a manőver, amit még sok nézés után sem voltam képes elsajátítani, nevezetesen az állat teljes testében jelen lévő hajszálvékony vastagságú (vagy vékonyságú? hogymondjukezt) szálkák eltávolítása.
Nyilván nem tudtam megcsinálni egyik lépést sem, csak ámulva lestem, Isabel milyen gyakorlott mozdulatokkal teszi mindezt, megfeledkezve az agyvelő, a mindenféle levek, trutymók és halkaka látványától.
Én a halacska hátát bírtam megkezdeni, természetesen a kezemmel, mert képtelen vagyok ilyesféle finom mozdulatok evőeszközökkel való kivitelezésére.
A hátból kicsipegetett husi szálkátlanítása utáni maradék 2-3 miliméteres darabkákat aztán a számba véve hasított belém a felismerés, hogy én egyébként nem szeretem a halat.
Azért derekasan próbálkoztam, eljutottam a halacska oldaláig, de ott meg kipukkadt a bele, úgyhogy nagyvonalúan közöltem, hogy akkor én most jól laktam a sültkrumplival, és a 3 darab halamat egye meg valaki más.

Szóval maradok vegetáriánus.

Sajnos hazaérve megint szarul lettem, fogalmam sincs, mitől, de nagyon megfájdult a gyomrom, és ez nem is múlt el ma délutánig. Éjszaka is rosszul aludtam, hülyeségeket álmodtam egyfolytában és rázott a hideg, miközben egyébként melegem volt.

Ma reggel győzött a bennem élő közlekedési zseni, és ugyan plusz egy átszállásal, de 35, azaz harmincöt perc alatt bent voltunk az irodában. (nem vagyok hajlandó másfél órát buszozni, csakmert az egyszerűbb)

A mai feladatunk a raktárban levő dobozok átnézése volt, jövő héten ugyanis az egyesület átköltözik ide a közelbe (öt perc GYALOG), és addigra össze kell pakolni. A raktárba viszont időközben beköltözött az erdő, és az egész helyiség tele van pókokkal, százlábúakkal, kaszáspókokkal, szöcskékkel, és egy csomó egyéb állattal, amikről nem is akarom tudni, micsodák. Így már értem, miért kellett nekik egy biológus is a csapatba.
A szöcskékkel még elbántam, de a pókoktól magam is irtózom, úgyhogy rettegve bontottunk ki minden egyes dobozt Paulával, felkészülve rá, hogy apró, fekete gyilkosok hada hagyhatja el rejtekhelyét bármelyik pillanatban.
Végül persze győzött az ember, és visszafoglalta az őt megillető helyet a raktárban. (Najó, Rita győzött, mert ő nem fél a pókoktól.)

Hazafele pedig vettem fehér dinnyét! 🙂
És most jól meg is eszem.
Bom apetite! 🙂